A vég kezdete

16 évvel később (1976)

Hosszú tizennégy nap, avagy két hét. Ennyi ideje esik egyfolytában az eső, ennyi idő telt el az óta a délután óta. Egy szoba ablakán kopogtatnak az esőcseppek, mintha csak engedélyt kérnének a belépésre. Hallgatta az eső lágy dallamát, mely máskor oly vidám, hűs nyári záporként tört rá. Nyár közepén, szokatlan módon megállás nélkül szakadt az eső, mintha csak osztozni akarna a lány magányában és gyászában.

Az ablakban ülve nézte a kihaltnak tűnő teret, ahol nagy tócsákban összegyűlt az esővíz. Ha valaki arrafele sétálna és felnézne a huszonhetes számú ház fenti ablakába, látná, hogy egy lány figyelmesen nézegette mi zajlott a Peymour téren. Pedig egyáltalán nem ez történt. Krishana Quinn az ablakon keresztül bámult a semmibe, gondolataiba temetkezett.

Nagyon sok kérdés járt a fejében. Nem érttette, élete hogy vehetett száznyolcvan fokos fordulatot. Teljesen összezavarodott. Rágódott az élet értelméről, a halálról, a családjáról. De számára a legfontosabb kérdések mégsem ezek voltak: ha minden elveszett, a remény is tovaszállt, s erőd is elfogyott, hogyan tovább? Van e egyáltalán értelme!?

Verőfényes napsütésre ébredtem, sokáig lustálkodtam aznap. Nem volt kedvem felkelni, de mégis erőt vettem magamon és kikeltem az ágyamból. Kimentem a fürdőszobába, rendbe szedtem az éjszaka folyamán elfeküdt kusza hajszálaimat, s megpróbáltam valami frizurát készíteni, de nemigen sikerült. Hideg vízzel meglocsoltam arcomat, hátha segít a szemem alatti sötét karikák eltűntetésében. Ettől kissé élénkebb lettem, de fáradt voltam.

Mostanában az éjjeleket mindig átvirrasztottam. Aggódtam. Ma reggel szóltam a házimanónak, és hozattam fel vele reggelit, majd kedvenc mugli regényemet olvasásába kezdtem. Mikor egy történetet  olvasok teljesen átadom magam a képzeletemnek, agyam kikapcsol, s nem törődök a külvilággal és az időérzékem is elvesztem. Szeretem ezt az állapotot, mikor elmerülök a könyv által létrehozott világban. Ilyenkor nem kattog az agyam a jelenen, a jövőn és a szörnyű múlton sem. Nem érzek fájdalmat, aggódást. Megszűnik minden gondom, s teljes nyugodtság járja át lényem egészét, melyre oly nagyon vágyok, mégis oly kevésszer találom meg. Pedig nagy szükségem lenne rá…

Már épp a könyv negyedéig sikerült eljutnom, mikor valaki hirtelen kikapta a könyvet a kezemből. Erre azon nyomban dühös lettem, s azon gondolkodtam milyen mértékben szidjam az anyai felmenőit, mikor megláttam, hogy a manón, Laly az és nagyon aggodalmas képet vág.

– Kisasszony, kérem jöjjön azonnal, az édesanyja hívatja – s egy pukkanás kíséretében eltűnt. Kikecmeregtem az ágyból, ránéztem a faliórámra, ami délután három órát mutatott. Az ablakon kinézve láttam, hogy vége a jó időnek, viharfelhők közeledtek. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem egyik legrosszabb napja.

Beleléptem hát a papucsomba és kiléptem a szobámból a folyosóra. Jobbra fordultam, mivel a folyosó másik végén volt édesanyám hálószobája. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy bájitalos kísérlete rosszul sült el, és ráfröccsent az üst teljes tartalma. Azóta sokat betegeskedik, persze tudjuk mindketten, hogy ez csak egy kegyes hazugság a részéről, mert nem ez a betegségének igazi oka. Mikor meglátogatom, mindig látom, hogy próbálja tartani magát, küzd a betegségével.

A Szent Mungóban három hónapig feküdt, s nem tudták meggyógyítani. Egészsége napról napra leromlott, míg mára egész nap csak fekszik. Az Ispotályban nem tudtak semmit sem tenni, pedig a gyógyítók rengeteg ráolvasást, varázslatot és bájitalt kipróbáltak. Végül anya mindenféle gyógyítói utasítás ellenére elhagyta az Ispotályt, azon címszó alatt, hogy feküdni otthon is tud, és legalább kényelmes környezet veszi körül. Végezetül a gyógyítók is beleegyeztek. Kilenc hónapja itthon fekszik, állandó ápolója van. Közben odaértem a szoba elé. Az ápoló, Miss Romanov már az ajtóban várt rám, szomorú szemmel nézett rám, jobb kezét vállamra helyezte, s elfojtott, sírásra készülő hangon csak ennyit mondott:

– Nemsokára itt az idő!

Bátorításként megszorította finoman a vállamat. Erre az egy mondatra az oly régóta gyötrő aggodalom és félelem még jobban fokozódott, szívem összeszorult, s egy percre elfelejtette mi is a dolga. Megállt a szívverésem, majd mikor megéreztem a szorítást magamon, újraindult. Agyam még nem volt képes felfogni az iménti rövid mondat lényegét. Lelkemben még éreztem, a gyermeki részem reménykedik, s bízik egy szebb jövőben.

Óvatosan elindultam az ágy felé, ahol édesanyám feküdt. Egykor szép hosszú, szőke haja, most rövid és fénytelen volt, az olykor vidáman csillogó barna szemeiből elveszett a csillogás és a vidámság. Az egykor napbarnított bőre falfehér lett, arca sápadt, a folyamatos fekvéstől beesett, arccsontjai szinte átlyukasztották vékony bőrét. Láttam rajta, hogy ma a megszokottnál is sokkal rosszabbul van. Már nagyon nehezen viselte a betegségét, ami rengeteg fájdalmat okozott neki. Leültem az ágy mellett lévő fekete karosszékre, megfogtam kezét, s lágyan megszorítottam. Szeretetteljes, de szomorú szemekkel nézett rám, s éreztem minden erejére szüksége van, hogy megszólaljon.

– Tegnap éjjel végig itt voltál mellettem – mondta üdvözlés gyanánt. Szavába akartam vágni, de egy éles tekintettel belém fojtotta a szót.

– Neked éjjel aludnod kell, nem pedig rám vigyázni. Ezért van itt Romano – de láttam, hogy közbe félmosolyra húzódik a szája.

– Komolyan kell beszélnem veled, fontos dolgokról.

– Rendben, figyelek, anya - feleltem neki azonnal.

– Mint te is tudod, nemsokára magadra maradsz. – Szemeim megteltek könnyel, s elfordultam tőle. Sose szerettem mikor sírni lát, de főleg azt nem, mikor erről beszélt. Könnyeim megállíthatatlanul elkezdtek potyogni. Már régóta tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is, de szívem mélyén reménykedtem benne, hogy meggyógyul, és újra munkájának szenteli minden idejét, a bájitaloknak. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy utolsó, élő hozzátartozómat is elveszítsem. Ez nem történhet meg. De az élet múlandó. Jól tudom, az Élet megtanított rá. Anyám lassan, lágyan megsimogatta arcomat, s én akaratlanul is ránéztem. Szemeiben végtelen szeretett láttam, ajkai lágy mosolyra húzódtak.

– Tudod, hogy soha nem hagyunk magadra, mi mindig veled leszünk. Erős vagy Krishana, érzem benned az erőt. Tudod, nagyon sok vonásodat örökölted édesapádtól. A mosolyod, teljesen az övé – ekkor akaratom ellenére is elmosolyodtam. Mindig is tudta, hogyan csaljon mosolyt az arcomra a leglehetetlenebb helyzetekben is.

– Mint már mondtam három fontos dologról kell beszélnem veled. Te vagy a Quinn család utolsó sarja, így nagyon nagy felelősség hárul rád. A Quinn családnak van egy öröksége mely apáról fiúra száll. De most neked kell átvenned ezt. Menj el a család ősi kúriájába, s ott megtalálod az édesapád örökségét.

– De hát nincs is kúriája a családnak! Szerintem lázas vagy anya, szólok az ápolónak – vágtam anyám szavaiba dacosan, egyszerűen képtelen voltam felfogni a szavait. Mielőtt felállhattam volna a székből, elkapta a karom. Ránéztem a „tenemvagynormális” tekintettel, de visszaültem a székre, és bólintással jeleztem, hogy folytassa.

– Fogd ezt az aranykulcsot, ez a családi kincstár kulcsa, a Gringottsban a 707-es széfet nyitja. Jól vigyázz rá, a család összes kincse és vagyona ott van, senkinek ne add oda. Világos? – újabb bólintást kapott tőlem.

– Anya, fejezzük be, majd holnap folytatjuk ezt a beszélgetést, nagyon elfáradtál, pihenned kell.

– Kicsim, nekem már nem lesz több holnapom. – Képtelen voltam felfogni szavai jelentését. Eközben anyám az éjjeliszekrényről elvett egy csomagot és a kezembe adta. Értetlen pillantásaimat látva, a csomag felé bökött, hogy nyissam ki. Kibontottam az apró csomagot, melyben egy bőrből készült láncon, egy különös, zöld kristályból készült medál volt ezüst foglalatban. Közelebbről szemügyre vettem az ékszert, de semmilyen díszítés vagy rúnaírás nem volt, látszott rajta, hogy nagyon régi, itt-ott megkopott volt.

– Mi ez? –  kérdeztem, ugyanis nem ilyen fajta ékszereket szoktam kapni. Az ékszer vizsgálata közben nem vettem észre, hogy édesanyám egyre rosszabbul lett. Egyre nehezebben vettei a levegőt, szíve gyorsan, szabálytalan ritmusban vert. Kezeivel az ágytakarót szorította, a fájdalmai már-már elviselhetetlenek voltak, semmilyen fájdalomcsillapító vagy erősítő főzet nem használt már, senki és semmi sem tudott segíteni rajta. Hirtelen megfogta a kezem, közel húzott magához, és közbe kicsit felemelkedett az ágyról.

– Ez az anyai örökséged! – olyan halkan suttogta, hogy csak én halljam. Utána anyám elengedett, s visszaesett az ágyra. Tudtam, éreztem, hogy számára, számomra, Számunkra nincs tovább. Ebben az utolsó másodpercben hallottam utoljára anyám szívdobbanását, lélegzetvételét, és a számomra oly kedves hangját.

A lány édesanyja nagyon okos és óvatos boszorkány volt, a bájitalokhoz nagyon értett, de nem tudta meggyógyítani magát. Szabadidejébe sokat kísérletezett mindenféle főzet készítésével, mikor csak tudott segített neki a lánya is. Érdekelték a kutatómunkák. Otthon dolgoztak az alagsori laborban. Sose szerette, ha egyedül ment oda a lány. Mindig félt, hogy valami olyat akad a keze közé, ami sérülést okoz. Most oda tartott a lány. Mióta betegeskedett az anyja senki nem járt ott. Fájdalmas emlékeket idézett a hely. Ahogy közeledett egyre jobban marta a szívét a fájdalom, egyre nagyobb ürességet érzett a lelkében. Gyomra fájni kezdett, a hányinger kerülgette, de erőt vett magán. Be kellett mennie.

Megérkezett a nagy fémajtó elé. Elővette a zsebéből az óriási vaskulcsot, behelyezte a zárba. Egy mély sóhaj után kinyitotta az ajtót. Sötétség uralkodott odabenn. Minden elvarázsolt ablakban el volt húzva a hatalmas fekte sötétítőfüggöny. Gyertyát gyújtott, elkélt némi világosság. Az ajtóban állt. Lábai földbe gyökereztek. Egyszerűen nem tudott megmozdulni. Félelem járta át. Nem-nem a haláltól, hanem a magánytól, egyedülléttől, s attól, hogy nem lesz képes tovább menni, egyedül nem. Egyszerűen még nem volt képes felfogni, hogy édesanyja nincs többé, hogy már ő is CSAK a múlatja része. De muszáj belépnie ide. Édesanyja rábízott egy feladatot, amit mindenképp el kell végeznie. Becsukott szemmel próbált megnyugodni. Lehunyt szemmel lépett egyet előre, egy pillanatra megdermedt, de nem engedhette meg magának, és másik lábával is átlépte a küszöböt. Megpróbált csak a feladatra koncentrálni és kizárni, hogy hol is van. Meglepődött, hogy ezzel, sikerrel járt. Odament az íróasztalhoz, melyen egy ládikó volt. Magához vette Krishana és odasietett az asztal mellett álló vitrines szekrényhez is, kivette a kis fiolákat, melyekben piros színű bájital volt.

Ezután kirohant az ajtón, és becsapta magam mögött. Nekidőlt a falnak, lábai alig bírták megtartani, úgy remegtek, mint a kocsonya. Elővette a kulcsot, végleg bezárta az ajtót. Gyorsan visszarohant a szobájába és elkezdett sírni, reménytelenül, megállíthatatlanul. Csak sírt hosszú órákon át, míg el nem nyomja az álom. Éjjel álmodott. Álmában újra hallotta édesanyja lágy, selymes hangját. Keresete őt, de hiába kiabált neki nem halotta. Egyszer csak kinyújtotta felé a karját, de nem tudja megfogni, s közben egyre csak távolodott tőle, hiába rohan utána, és kiabált… elnyelte édesanyját is a sötétség.

Csak másnap reggel tért magához, szemein érezte, hogy álomba sírta magát. Valami nyomta az oldalát. Zsebébe nyúlva kivette a ládikát és bájitalokat, amit még tegnap hozott el a laborból. Nézte őket, gondolkodott, hova tehetné.

– Laly!– hívta a házimanót.

– Igen, Úrnőm! – felelte sipító hangon a manó.

– Ezeket rejtsd el jól, és csakis nekem, az én kérésemre vedd őket elő újra. De olyan helyre tedd, ahol gyorsan hozzáférsz, ha úgy alakul.

– Ezek azok a bizonyos bájitalok? – kérdezte a manó kissé megszeppenve.

– Igen ezek azok, amiket anyu nekem fejlesztett ki.

Laly készségesen elvette a ládikót és a bájitalokat, majd egy gyors pukkanás kíséretében, eltűnt.