Mennydörgés

1960. október 24.

Hűs esőcseppek csitították felhevült bőrét. Az éj leple alatt lopakodó ruhája teljesen átázott, szinte csavarni lehetett belőle a vizet. London egyik kihalt utcáján kétségbeesve rohant. Óvatosan lépdelt a tócsákkal tarkított macskaköves úton. Vizes köpenyének súlya ólomként nehezedett rá, kifáradt a hosszú menekülésben. A piszkos út hosszan kacskaringózott a város szívébe, kevesen jártak már erre. Az éjjeli közvilágítást csak nagyon nagy jóindulattal lehetett elégségesnek mondani, ráadásul bűzlött az utca az eldobált rothadásnak indult ételektől. Nem csoda, hogy a nagyváros teljes mértékben eltemette ezt az utcát. Pedig egykor ez volt a főutca, a kereskedők különféle portékáikat itt hozták keresztül a lovakkal vagy tehenekkel húzott szekereken a piacra. Az esőcseppek koppanása lágy dallamot játszott a macskaköveken. Szebb éjszakán talán elidőzött volna a menekülő az élet apró örömein, de erre nem volt ideje. Minden figyelmét a feladatára összpontosította. Finoman lépkedett a csúszós úton, biztos kezekben tartva a törékeny és értékes csomagját. Minden habozás nélkül feláldozta volna az életét a batyuja tartalmáért. Nem csoda hát, hogy minden egyes lépését és mozdulatát alaposan átgondolta. A szemerkélő eső azonban nem tudta elnyomni lépteinek gyenge zaját, halk vízhangot keltve maga körül. Szíve sebesen dobogott, minden apró neszre fülelt, a túlélése múlott a figyelmén. Mellkasa szaporán emelkedett a Hold nélküli éjszakában. Gondolatai folyamatosan egy dolog körül jártak, mindig visszatérve a feladatára: minden féle képen sikerrel kell járnia.

Egyszer-kétszer felfigyelt, mikor furcsa zajt hallott maga mögül. Ilyenkor hátra nézett ellenőrizni, nem bukkantak-e a nyomára. Nehéz feladata volt, üldözői lépéselőnyben voltak vele szemben. A nyílt harcot minden áron el kellett kerülnie, nem tudott volna győztesen kijönni egy párbajból. A kanyargós út végén halvány fényt vélt felfedezni. Nem lépett ki egyből az utca rejtekéből, helyette behúzódott egy elhagyatottan álló épület kapujának beugrójában. Áttapogatta a csomagot sérüléseket keresgélve. Szerencsére nem talált egyet sem, majd még jobban betekerte, hogy kevés víz érje. Hiába temetkezett köpenye rejtekébe,  az ázott ruhától dideregni kezdett. Szorosan a mellkasához szorította a ruhakupacot. Kikukkantott búvóhelyéről, az egyre nagyobb cseppekben hulló esőtől alig látott. Körbe kémlelve biztonságosnak vélte az utat, így elindult a gyér világítás felé. Minél előbb el akarta hagyni ezt a keskeny utcát, rossz előérzet gyötörte. Hirtelen zajt hallott, gyors reflexének köszönhetően sikerült lebuknia egy repülő átok elől. Az átok egy közeli épület falába csapódót, porfelhőt és törmeléket hagyva maga után. Hangos káromkodás hallatszott egy ház tetejéről, majd cserepek csörömpölése, végül egy víztócsa csobbanásába halt el a zajok sorozata. Az üldözöttnek több se kellett, nem törődve álcájával, lélekszakadva rohant az utca vége felé. A porfelhő eltakarta távolodó alakját, de a léptei hangos vízhangot vertek a közeli házak falán. Az átkot küldő varázsló gúnyos félmosolyra húzta ajkait. Nem siette el a munkáját: ki akarta élvezni a vadászat minden egyes pillanatát. Nem rohant ész nélkül a vadja után, célirányos léptekkel indult meg a zajokat követve. A menekülő kiérve a macskaköves utcáról, jobbra vette az irányt, bevetődve egy kis kapualjba. Egy nagy udvart vélt felfedezni, hatalmas házak takarásában. Szemei egyből a kiutat kezdték keresni, hamarosan rálelt egy kétszárnyú kapura, mely látott már szebb napokat is. Azonnal az ajtónál termett, de zárva volt.

Fortuna sajnos cserbenhagyta, a zár beszorult. Egyből egy hegyes tárgy, kulcs vagy heveder után kezdett tapogatózni, eredménytelenül. Fülét, egyre hangosodó léptek zaja ütötte meg. Nem tétovázott tovább, jobb vállával többször is neki ment a rozoga ajtó egyik szárnyának. Hangos reccsenéssel adta meg magát, elárulva ezzel a rongáló pillanatnyi helyzetét. Egy lépéssel kisurrant az udvarból, és forgalmas közúton találta magát. Az úttest túloldalán a Hyde Park magas fái nyújtózkodtak a sötét ég felé. Nem tétlenkedett tovább, sietősen befutott a zöld övezetbe. A hatalmas fák és sűrű bokrok egy keskeny ösvénynek adtak otthont. Más körülmények között elkerülte volna a hátborzongatóan sötét lyukat a fák között, de most nem tehetett mást. Az avar nedvessé vált, de még nem volt sáros, a fák hatalmas lombkoronája kevés esővizet engedett át. Bevetődött az ágak sűrűjébe, a kiálló ágak jobban lelassították, mint szerette volna. Próbált minél csendesebben lépkedni, de egy-egy kisebb gally törése jelezte útját. Szabad kezével intett egyet, mintha csak egy pihét akarna letörölni csurom vizes talárjáról. Pár perc elteltével úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, a földön koppanó hangok jelezték az esőcseppek útját. Az eső zuhogása elnyomta a menekülő léptei nyomán keletkező reccsenéseket. Nehezére esett a tájékozódás a sötét és sűrű növényzetben, de remélte, hogy átvezeti az ösvény a parkon át. A csapás egyre csúszósabbá változott, még jobban lelassítva ezzel a vizes alakot. Nem nézett semerre, csak egyenesen előre, mind inkább egyre jobban vigyázva csomagjára. Próbált gyorsabb tempóra váltani, de azzal a csomag épségét veszélyeztette volna. Óráknak tűnt számára, míg próbált egyre mélyebbre jutni a fák között. Saját léptein és az eső kopogásán kívül mást nem hallott, pedig nagyon igyekezett minden érzékszervével veszély után kutatni. Az úti célja már nem volt messze, csak ki kellene érnie a parkból, pár sarkot futnia és kész. Egyelőre nem érzett veszélyt, de nem engedhette meg magának a hamis ábrándokat. Ösztönei azt sugallták, hogy továbbra is legyen nagyon óvatos, bármelyik pillanatba rá bukkanhatnak.

A park közepén járt már, mikor suttogásra figyelt fel. Hátra nézett a válla felett, a hangok irányát onnan vélte. A következő pillanatban egy sötétkék fényben pompázó átok repült felé. Épp maradt annyi ideje, hogy a legközelebbi fa törzse mögött fedezékre leljen. Látta amint az átok becsapódott pár méterre az ösvényen, pont ott ahol előzőleg ment. A varázslat áldozatául esett bokor szinte teljesen megsemmisült, csupán fekete por maradt belőle. Kikémlelt fedezéke mögül, támadója egyre gyorsabban közeledett. Az eső olyan nagy cseppekben és sűrűn esett, hogy nem tudta megállapítani a titokzatos varázsló kilétét. Azon nyomban rohanásnak indult a fák között, már nem érdekelte az ösvény, csupán le akarta rázni a követőjét. Sebesen haladt előre a vizes növények között, másra nem figyelt, csak hogy a küldemény épségben elérje a célját. Jobbra-balra kerülgette az útjába kerülő fákat, a kisebb bokrokon átlépett vagy ugrott egyet. Néha meg kellett állnia egy kis pihenésre, oldala már nagyon szúrt a hosszú menekülésben. A feladás gondolata párszor próbált bekúszni a fejébe, de eddig sikerült elhessegetnie. Felsóhajtott és lassított a tempóján, amint észrevette a messzeségben kibontakozó halovány fénysugarakat, ami a park végét jelentette. Hirtelen ólmos fáradtság telepedett rá, meg kellett állnia egy röpke pillanatig. Tüdeje sípolt, kapkodva vette a levegőt, mellkasa szaporán emelkedett. Szabad kezét rászorította szúró oldalára, de nem érezte magát jobban. Torka kiszáradt, mint a Kalahári-sivatag, nehezen tudott nyelni. Pihenés után közelebb lopózott a megvilágított utcához. Szeme automatikusan kereste a lehetséges veszélyforrásokat a nyílt terepen. Tekintete megakadt egy sötétségbe burkolózott járókelőn. Minden érzékszerve veszélyt jelzett, így nem tehetett mást, kerülő úton kellett tovább mennie. Elindult a távoli alakkal ellentétes irányba, az utcával párhuzamosan. Minden további bonyodalom nélkül sikerült elosonnia a lehetséges ellenség közeléből.

Mikor meglátott egy kereszteződést, egy közeli oszlop takarásából szétnézett és hallgatózott. Rohanva tette meg az utat a szemközti sötét utcáig. Amikor egy pillanatra hátrafelé sandított, nem vette észre az útjába került, eldobott üres üveget. Belerúgott, és az erőteljes rúgástól a közeli ház falának csapódott. Fájdalom hasított a lábába a kemény tárgytól, és térdre rogyott. Jobb kezével kellett megtámaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Másik kezével szorosan magához szorította a ruhakupacot. Az üveg hangos csattanással ripityára törve jelezett az üldözőknek. Minden tartalék erejét összeszedve felállt, majd sietősen tovább indult, hiszen percek kérdése volt, és rálelnek.

Tocsogó hangokra figyelt fel, valaki gyorsan közeledett. Hátra nézve nem látott senkit, de szapora lépteit loholásba váltotta. Nem kellett sokáig várnia, fel is tűnt a háta mögött az egyik varázsló, ki egész nap hajszolta. Válla fölött átnézve észrevette az egyre csökkenő távolságot, aggodalom járta át a szívét. Kétségbeesve szaladt tovább, és próbált sebesebb iramot diktálni magának. Muszáj volt eliszkolnia a családjáért, a jövőéjért, az életéért. Feladatát még az élete árán is véghez kellett vinne, nem engedhette meg, hogy elfogják. Kezével tett egy elkeseredett mozdulatot. Egyik pillanatról a másikra hatalmas szélvihar kerekedett. Hosszú percek múlva szembeszél lassította, de a támadóját is. Vizes talárja még jobban rátapadt a hideg bőrére, kellemesen lehűtve felhevült testét. Csuklyája alól alig látott ki, ráadásul tájékozódását a szemébe hulló esőcseppek is nehezítették. Rohant, útja során csak az emlékei segítették a megfelelő irány kiválasztásában. Üldözője az egyre szelesebb és viharosabb időben kezdett lemaradozni. Mennydörgött, az égen villámok is elkezdtek cikázni, esetenként meg-megvilágítva a tájat egy röpke másodperc erejéig. Olyan fényesség kúszott ilyenkor a sötétségbe, mintha hirtelen valaki lámpát gyújtott volna. Ha valaki hisz a görög mitológiában, azt is hihette, Zeusz őrjöngött az Olimposz tetején. Minden átmenet nélkül pusztító erejű vihar zúdult a városra. Az eget egy koromfekete, egybefüggő viharfelhő lepte el, azt az üzenetet hozva magával, hogy a nap soha többet nem fog kisütni. A fekete, vizes köpenyes ember váratlanul irányt váltott és befordult az egyik közeli sikátorba. Szeme sarkából észrevette üldözője figyelmetlenségét: szem elől tévesztette. Pár pillanat erejéig megpihent és újra átvizsgálta a talárja alatt lévő küldeményt. Figyelmét cipők talpának kopogása keltette fel.

Féktelen robaj kíséretében egy villám csapott bele az egyik kertes ház udvarán álló öreg diófába. Közben megvilágította a környező utcákat egy szusszanásnyi időre. A nő a sikátor bejárata felé pillantott, minden reménye elszállt. A másik üldözője rálelt, aki az átkot küldte rá. Az idegen varázsló arcát fürkészve látta a győzelemtől ragyogó barna szempárt és a kaján vigyort. Félelem kúszott a szívébe, de nem engedte, hogy arcára is kiüljön ez az érzés. Nem más lelt rá, mint egy nagy erejű fekete mágus, aki semmitől sem riad vissza, hogy feladatát teljesítse. A férfi egy percig némán figyelte a remegő áldozatát, akinek arcán a félelem apró szikráját sem fedezte fel. Gondolkodóba esett, és lassan, nagyon lassan elindult felé, minden egyes másodpercét kiélvezve győzelmének.

- Add fel kislány, innen úgy sem jutsz ki élve!

A préda arcára kiült az elszántság, nem fogja feladni, még ha az életébe kerül, akkor sem. Átfürkészte környezetét, megpróbálva keresni valamilyen egérutat. Csalódottan vette tudomásul, hogy sarokba szorították, hisz zsákutcába futott minden szempontból. A sikátor végén hatalmas fal állt, körbe ablakok nélküli házak ácsorogtak. Csak egy úton tudott volna távozni, ott ahol bejött.

- Add át a csomagot és kegyelmet kapsz – csúfos félmosolyra húzta vastag ajkait. – Túlélheted a büntetésed, ha elég szépen fogsz könyörögni az életedért – továbbra is szemmel tartotta zsákmányát.

Az asszony pár Cruciatusra számított, utána meg a halálos átokra, de a kegyelemre pont nem. Elgondolkodott az ajánlaton, mégis hogyan tudná lerázni a mágust, már nagyon közel járt céljához. Utána meg már nem számított mi történik vele.

- A pálcád nélkül semmi esélyed velem szemben, kicsi lány. Dönts gyorsan, nem érek rá egész éjjel veled játszani! – Kezdett egyre türelmetlenebb és dühösebb lenni a varázsló.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – felelt végül egy hirtelen ötlettől a boszorkány.

- Okosabb vagy, mint amilyennek látszol, szépségem. De most, hogy ily kellemesen elbeszélgettünk, már nem is olyan sietős.

- Nem hiszem, hogy örülne, ha megvárakoztatnánk – próbálta húzni az időt és menteni a menthetőt a megrökönyödött nő. Sok mindent számításba vett, de erre az aljas dologra nem számított. De hát mit várt egy féregtől?

- Hidd el nem fog sokáig tartani – húzta ördögi vigyorra a száját a férfi. Egyre közelebb lépdelt, kiélvezve a helyzet minden egyes gyönyörű percét. Az asszony a falig hátrált ijedtében, nem tudta elhinni ezt a képtelenséget. Látta az ellensége szemében az őrültség fényét fellobbanni. Ösztönei súgták, hiába is próbálna könyörögni, hogy fejezze be ezt az egészet a közeledő alak, mind süket fülekre találna. Ráadásként csak még nagyobb gyönyört okozna ezzel ennek az őrültnek. Már csak pár méter volt közte és a támadója között, ha gyorsan nem tesz valamit, elbukja a küldetését. A másodperc tört része alatt reménytelenebbnél reménytelenebb menekülési lehetőségek futottak át az agyán, miközben egyre jobban elfogtak a pánik.

Nem, nem bukhatott el pont a céljához ilyen közel. Nem adhatta fel, de nem jutott semmi kivitelezhető mentőötlet az eszébe, amivel ne veszélyeztetné a csomag épségét. A csuklya alatt összeszorította a szemeit, már csak másfél méter volt köztük. A tébolyult férfi minden egyes rezdülését alaposan felmérte, szinte itta a látványt. Élvezte a hatalmat, főleg ha mások felett rendelkezhetett. Egy lehetőséget sem hagyott volna ki, mindig megragadta az alkalmat, hogy hódoljon a szenvedélyének. Érezte a boszorka, hogy semmi esélye a pálcája nélkül a másikkal szemben, amit a délelőtt folyamán kettétörtek. Szemeit becsukva csodáért esedezett. Karjaival egyre szorosabban ölelte magához a csomagját. Az ölelés egyszerre volt óvó, féltő és feltétel nélküli szeretetben teljes. Ezek után a legváratlanabb dolog történt: előtte villám csapott a földbe. Egy másodpercig túlvilági üvöltés hallatszódott, majd a varázsló összeesett, és többé nem mozdult. Mikor kinyitotta szemét, először a hatalmas, vakító fehérségen kívül mást nem látott, majd fokozatosan visszanyerte a látását. Észrevette a földön fekvő testet. Döbbenten nézett a karjai közt lévő ruhakupacra, nem tudott hinni a szemének. A férfi pálcája a földön hevert három darabban, és a szemei üvegesen meredtek előre. Sokkosan állt az események előtt, képtelen volt felfogni, hogy vége. Pár perc elteltével kapott csak észbe, hogy a halott mágus élettelen teste fölött állt. Ész nélkül kezdett el futni ki az utcára, tovább folytatva a küldetését. Nem nézett sem hátra, sem oldalra, csak és kizárólag előre. Lelki szemei előtt csupán az úti célja lebegett. A boszorkány alig látott valamit az arcába csapódó esőtől. Csak az alapján volt képes tájékozódni, hogy milyen kerítések mellett haladt el. Lélekszakadva szaladt két sarkot, míg végül elérte a Peymour-teret.

Az eső még mindig szakadt, de a szél már mérséklődött. Végre fellélegezhetett, elérte a keresett teret. A tér tágas volt, szépen rendezett és jól kivilágított. A közepén egy kisebb szökőkút magányosan álldogált, padokkal körül ölelve. Elvétve egy-egy fát is lehetett látni, amiket szépen gondoztak. A teret hatalmas, egybefüggő háztömbök fogták közre. A több emelet magas házakat vöröses téglákból építették fel, melyek a folytonos esőzéstől szinte fekete színűvé váltak. A város itt adott otthont az egyik legősibb varázslócsalád rezidenciájának. Az asszony elindult megkeresni a huszonhetes házszámot. A házhoz érve a látogatót egy kisebb kert fogatta, derékig érő kovácsoltvas kerítéssel körülvéve. A kapuhoz érve elmerengett, hisz nem hétköznapi lakás előtt állt. A kapun nem volt kilincs, se semmilyen nyitásra alkalmas eszköz, csupán a család címere díszelgett rajta. Életében először és utoljára tavaly nyáron volt itt a vőlegényével együtt. Nem túl kellemesen telt el az a bizonyos délután, de mindezek ellenére ő nagyon jól szórakozott. Az emlékek hatására halvány mosoly kúszott az arcára. Igen, eszébe jutott a megoldás: a címerre kellett helyezni a kezét, és a jövetele okára gondolni. Rátette hideg kezét a nyirkos ábrára, lehunyta szemeit és a feladatára koncentrált: „biztonságba kell helyeznie”. Óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi, majd gyenge nyikorgás kíséretében kitárult a kapu.

Lassú léptekkel közelítette meg a bejárati ajtót. Végül célja előtt megtorpant, elgyengült, már nem volt olyan biztos magában. Könnycseppek gördültek le arcán, miközben egyre jobban magához ölelte a sérülékeny batyuját. Újra fontolóra vette döntése minden egyes okát, érvet és ellenérvet. Ugyan arra jutott, mint eddig, akár hányszor is rágta magát végig, újra meg újra a döntése helyességén. Tétovázott, nem tudta rászánni magát a cselekvésre. Agya folyton a kegyetlen igazságot ecsetelte, míg szíve a reménykedő jövő képét festette meg. Szemeiből megállíthatatlanul folytak le a könnyek végig az arcán. Egyik kezével akaratlanul is folyamatosan simogatta a csomag tartalmát. Élete legnehezebb döntése előtt állt abban a pillanatban. Tudta jól, hogy eszére kell hallgatnia, azaz egyetlen megoldás a legdrágább kincsének. Akkor biztonságos, szép a jövő vár majd rá, de most mégis kételkedett mindenben. Végtelen szomorúság és bánat költözött a szívébe és a lelkébe. Gondolatai szeretett férje szavain jártak. Hosszú percek után ez segített neki meghozni végső döntését. Talán örökre búcsút kell vennie a kincsétől. Lerakta a ruhakupacot a cseresznyefa ajtó elé, elővett egy ázott borítékot is, melyet rá rakott. A gyűrött levél a ház urának nevét viselte szépen kanyarintott betűkkel. Utolsó pillantást vetett még a csomagra, egy utolsót simított a finom bőrön, de ekkor a csomag tartalma hirtelen megmozdult, és elkapta édesanyja egyik ujját, mintha csak erre kérné őt: mami, ne hagyj el! A boszorkány egy könnyed csókot lehelt a kislánya homlokára, pár könnycsepp ráhullott a gyermekre. Még jobban bebugyolálta a védtelen csöppséget és fejébe véste lánya minden egyes apró részletét. Pihe hajának vonalát, szemöldöke ívét, ragyogó szemeit, ajkai formáját, de legfőképp a piciny mosolyát.

Tudta, hogy lelkének egy darabkáját itt fogja hagyni végleg. Nem tehetett mást, pedig mindent megpróbált, de nem talált más megoldást. Felegyenesedett és lassan megzörgette a kopogtató. Szaporán kiszökkent a kertből, becsukva maga mögött a kaput. Elbújt a közeli fa mögé, ahonnan jól megfigyelhette a további fejleményeket. Hosszú percek elteltével kinyílt az épület ajtaja. Az idegen körbenézett, de nem látott senkit sem, már készült megfordulni és visszaindulni a házba, mikor…

Egy hangos ordításra lett figyelmes, mintha csak most érezte volna meg a csecsemő az édesanyja távozását. Az idegennek a döbbenettől leesett az álla, szemének pupillái a kétszeresükre tágultak. Ott a zuhogó esőben, mennydörgésektől hangos éjjeli órában, az otthagyott csomagban egy újszülött csecsemő szívszaggató sírását hallották. A megtaláló a karjaiba vette és azonnal besietett vele a házba. A fa mögött rejtőző anyuka megnyugodott kissé, miután észrevették a gyermekét. Tudta és érezte, a kislány jó helyen lesz, de ami a legfontosabb biztonságban. Sikeresen teljesítette a küldetését, elindult hát vissza az úton. Utoljára még visszanézett, tett egy tétova mozdulatot a kezével, mintha egy utolsót intett volna a kicsikéjének. Ezután a vihar abbamaradt, a villámok cikázása megszűnt, és az esőfelhők is felszakadoztak. Tíz perc elteltével már a csillagok ragyogtak fenn az égen. Csupán a betonon felgyülemlett esővíz emlékeztetett a korábbi véres viharra. A nő mielőtt végleg maga mögött hagyta volna a Peymour teret, hátrapillantott a huszonhetes házra. Gyengéden, alig érthetően a lágy szélbe suttogta:

- Aludj csak kiscsillag, s mikor ébredezel, én ott leszek melletted! – S ezzel tovatűnt az éjszaka csendjében.